Pierce Brown: Vörös lázadás
Pierce Brown első könyve 2014 januárjában jelent meg az Egyesült Államokban, és robbanásszerű sikerének köszönhetően már néhány hónappal ezt követően - szeptemberben - a magyar polcokra is felkerülhetett.
Ha minden igaz, én azon a nyáron hallottam először erről a könyvről, egy booktuber videójának köszönhetően, melyben megismerkedtem a Young Adult-irodalom leghelyesebb írójával. Hát, én biztosan nem ellenkezem ezzel a címmel.
Azóta már a második rész is megjelent Golden Son (Arany háború) címmel, a harmadik rész (Morning Star) megjelenése pedig 2016 februárjában várható.
De lássuk, miről is szól a Vörös lázadás:
A főszerepelő, Darrow egy távoli jövőben él, ahol a társadalom képviselői színek szerint különböző kasztokba rendeződve élnek. Az ember már a galaxis óriási részét benépesítette, és mindenhol ez a rendszer uralkodik. Az egyes Színek képviselőinek megjelenése jól tükrözi elnevezésüket, a hajuktól kezdve a szemük színén át a ruházatukig.
Darrow egy földalatti bányarendszerben, a Marson él Vörösként. Az ő és kaszttársai feladata, hogy megteremtsék a bolygón az emberek számára megfelelő körülményeket, amiért éjt nappallá tévé dolgoznak. Az ott élő tinédzser fiúknak gyorsan férfivá kell érniük, hiszen egész életükben munka vár rájuk, de a nők esetében sincs ez másképp. A tizenéves Darrow-nak már felesége is van, ám hamarosan elveszíti őt. Ezt nem képes elviseli, ezért mindent kockára téve megpróbálja megbosszulni szerelme halálát. Akkor is, ha ez nem úgy történik, ahogy ő elképzelte…
Sci-fi vagy disztópia? Sci-fi ÉS disztópia. Mindkettő illik a regényre, hiszen egy jövőben játszódó regényben nem feltétlenül jelennek meg modern tudományok és futurisztikus eszközök, pláne egy inkább negatív jövőképet lefestőben. De fordítva sem feltétlenül igaz, a Vörös lázadás esetében azonban nagyon is. Sőt, megkockáztatom, hogy még fantasy-elemek is felfedezhetők benne.
A könyv E/1. személyben, Darrow szemszögéből játszódik, és így sokkal személyesebb hangulata van, mintha harmadik személyben írták volna. Az ő érzéseit, indíttatásait követhetjük nyomon, amik bizony nem mindig egyértelműek még az ő számára sem.
A regény elején bepillanthatunk Darrow, mint egy átlagos Vörös életébe, aki lelkiismeretesen dolgozik úgynevezett Pokolfúróként, hogy végre észrevegyék, elismerjék munkáját. Sajnos rá kell döbbennie, hogy ez sosem fog megtörténni. Miután elveszíti szerelmét, Darrow depresszióba zuhan, de mielőtt újabb katasztrófa történhetne, ő maga megmenekül. A titokzatos „Arész fiai” mentik meg, mert feladatuk van számára.
Darrow ráébred arra, hogy egész életében hazugságban élt, majd az Intézetbe kerül. Ezután kezdődik a könyv második egysége, az a rész, ahol főszereplőnk már nem egyszerű Vörösként jelenik meg. Eddig is jó tempóban haladt a cselekmény, de ezt követően még eseménydúsabb lesz.
Nagyon sok olyan szereplő van a történetben, akik hihetetlen változásokon mennek keresztül. Vannak, akik pozitív, de olyanok is, akik negatív karakterfejlődést élnek meg. A pozitívra a legjobb példa kétségkívül Pax, akit hosszú ideig ki nem állhat az ember, olyan nevetséges és idegesítő, de később mégis a szívünkhöz nő, csakúgy, mint Darrow szívéhez. Erre ellenpélda viszont Cassius. Nagyon sajnáltam, ami vele történt, de a végén mégsem sikerült újra megkedvelnem. Az utolsó, akit még megemlítenék, természetesen Musztáng. Ő az egyetlen olyan szereplő, akit egész végig kedveltem. Neki is voltak botlásai, de egyszerűen nem tudtam haragudni rá, hiszen annyira jól felépített jellem.
Természetesen nem mulaszthatom el, hogy főszereplőnkről is beszéljek. Ezzel csak az a baj, hogy nagyon nehéz Darrow fejlődéséről írni, mert nem tudom eldönteni, hogy milyen irányba változott. Mert változott, az biztos, de hol jó, hol pedig rossz irányba. Persze, a körülményekből adódóan egyértelmű, hogy nyersebbé, keményebbé vált, de ezt figyelembe véve is voltak érdekes döntései. Ezzel most főképp a végkifejletre célzok, illetve az azt megelőző eseményekre. Sokszor elfeledkezett arról, hogy ki is ő valójában, és honnan jött, de főleg arról, hogy kik az ellenségei. Nem tudom, hogy jó döntést hozott-e, de a trilógia második részében ez majd biztosan kiderül.
Miután elkezdődött a „tanulás” az Intézetben, volt egy olyan gondolatom, hogy a könyvnek ez a része könnyen futhatna Színes Éhezők Viadala címen is. Akkor jót mosolyogtam ezen a felvetésen, de igazából tényleg illik rá ez a megnevezés, mert nagyon is hasonlít az említett trilógiára. Nem az egész regény cselekménye, mert úgy nem, de ha csak ezt a részét nézzük a könyvnek, akkor sok elemében felidézi Katniss történetét. Nem is annyira a cselekményben, bár a szövetségek azért erre is emlékeztettek, hanem abban, ahogy éreztem magam az olvasása közben. Nagyon hasonlított a két olvasási élmény, de csak addig, amíg a Vörös lázadásban Darrow és a többiek be nem fejezték „tanulmányaikat”. Tehát voltak hasonlóságok a két történetben, de alapvetően nem lehet egy lapon említeni őket. Az Arany háborúban valószínűleg már nem lesznek hasonlóságok a két történet között, mert szerintem ennél a sorozatnál teljesen más irányt fognak venni az események.
A borítók nekem nagyon elnyerték a tetszésemet, jól illenek a történethez. A magyar mégis jobban tetszik, mert nagyobb szerepet kap rajta a történet első fele és kifejezőbb is, míg a külföldinek kicsit angyalos hatása van.
Alapvetően imádom mind a sci-fi, mind a disztópia műfajt, ezért nem volt kétséges, hogy egyszer, ha lehetőségem lesz rá, el fogom olvasni ezt a könyvet. Nos, egyáltalán nem bántam meg.
Értékelés:
Kedves mindenki!
