Avagy az első bérgyilkos, akit megszerettem
„A fájdalom teszi. A fájdalomtól hamarabb érik felnőtté az ember.”
Licia Troisitől már olvastam a Sárkánylány-sorozatot, és nagyon szerettem, ezért utánanéztem az írónőnek, és megtudtam, hogy van még egy sorozata: az Égvilág-trilógia. Sokáig nem mertem belevágni, mert nagyon sötétnek tűnt a történet, és én a kedves, romantikus sztorikhoz vagyok szokva, a Sárkánylány is egy aranyos ifjúsági fantasy volt. Végül mégis győzött a kíváncsiságom.
A történet egy fiktív világban, Égvilágban játszódik. Sötét idők járnak, a hatalom zsarnokok kezében van, az egyszerű nép pedig szenved. Ilyen körülmények között ismerkedünk meg a főhősünkkel, egy nehéz sorsú 16 éves tolvajlánnyal, Dubhéval. A lány bérgyilkosnak is ki lett képezve, de nem igazán szeret ölni, amikor csak lehet, kerüli a gyilkosságot. Fiatal kora óta egy titokzatos szervezet, a Gyilkosok szektája elől bujkál, de aztán egy átok, amit a szekta küldött rá, megpecsételi a sorsát: szörnyeteggé válik, elveszti önmagát, hacsak nem engedelmeskedik a Gyilkosok szektájának - egyedül nekik van ellenszerük az átokra. Kiderül, hogy azért üldözték, hogy csatlakozzon hozzájuk: azt mondják, ez a sorsa. Dubhénak nincs más választása, minthogy beálljon azok közé, akiktől egész életében menekült: egy olyan csoportba, amiben a tagok kedvtelésből gyilkolnak.
Na igen, tényleg nem egy vidám történet. A cselekmény két fő szálon fut, az egyik Dubhe jelenét írja le, a másikból pedig a gyermekkorát ismerhetjük meg. Eleinte nem szerettem a gyerekkori szálat, mert úgy éreztem, nem viszi előrébb a cselekményt, de később rájöttem, hogy elengedhetetlen Dubhe megismeréséhez és megértéséhez.
Szóval Dubhe. Legalább annyira különleges a karaktere, mint Sofiáé a Sárkánylányból. Közös bennük, hogy úgy kell hőssé válniuk, hogy nem tipikus „hősalapok”, nem tökéletesek. Mindkettőjüknek meg kell küzdenie a jellemhibáival. Itt viszont ki is merül a két lány a hasonlósága; mintha az írónő direkt két teljesen ellenkező jellemű főhőst választott volna – és mindkettőben sikeres is. Sofia egy nagyon félénk, de szeretetteljes lány, akinek bátorságot kell merítenie, hogy hőssé merjen válni. Dubhe bátorságban nem szűkölködik, de senkinek nem mutatja ki az érzéseit, teljesen elzárkózik a világ elől. Sofiában magamra ismertem, de Dubhét nagyon sokáig nem tudtam megkedvelni, kegyetlennek tartottam az életmódját, azt hogy senkit nem enged közel magához. Ezért voltak jók a gyerekkoráról szóló részek: megmutatták, hogyan vált egy teljesen átlagos kislányból azzá, akivé. Fokozatosan megkedveltem, ahogy feltárult a sérült lelke. Nem egy szokványos, folyton vinnyogó tini, az életben maradáshoz korán fel kellett nőnie. De mivel nem volt igazi gyerekkora, valahol mélyen megvan benne az a naivság, szeretetéhség is, ami annyira jellemző a gyerekekre. Talán ez a kettősség az, ami a karakterét érdekessé teszi.
A többi szereplőt nem igazán tudtam megkedvelni. A Mestert, aki Dubhét felnevelte (bérgyilkossá, ezt azért ne hagyjuk ki), és apja helyett apja volt, számomra egyáltalán nem volt szimpatikus. Bár kapott tőle némi szeretetet a lány, és sok mindenre megtanította, szerintem többet ártott neki, mint amennyit használt. Hiába tudtuk meg róla is, hogyan vált bérgyilkossá, nem tudtam sajnálni, mert meg sem próbált változtatni a sorsán. A Gyilkosok szektájában sem találtam kedvenc szereplőre (mily meglepő), de tetszett, hogy ők sem egysíkúan voltak ábrázolva, hanem az írónő megmutatta a különböző tagok motivációit. Akit nagyon megszerettem Dubhén kívül, az Lonerin volt, egy fiatal varázsló, aki csak a regény második harmadában jelent meg. Nagyon kellett a becsületessége, tisztasága a romlott szereplők közé (nekem is, de főleg Dubhénak). Kíváncsi leszek a második részre, amiben többet fog szerepelni.
Van még egy dolog a könyvben, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nem vagyok túl vizuális gondolkozású, a leírások általában untatnak. De még én se tudtam nem észrevenni, hogy milyen nagyszerű világot dolgozott ki Troisi. Tökéletes hangulatot teremt a könyvhöz. Égvilág történelmét és földrajzát is megalkotta (a borítóbelsőn van térkép), de mindig csak annyit mutatott meg belőlük, amennyi a történet megértéséhez szükséges. Így pörgős maradt a regény, nem vált unalmassá, mint pl. Tolkien művei (ne kövezzetek meg Tolkien-rajongók).
Az egész könyv egy kicsit bevezető jellegű volt: nem a cselekményre helyeződött a legfőbb hangsúly (bár abból is kaptunk bőven), hanem a Dubhe lelkében zajló folyamatokra, mégis alig tudtam letenni. Fontos témákkal foglalkozott, legfőbbképpen azzal, hogy meg van-e írva előre a sorsunk, ami ellen hiába kapálózunk, vagy mi irányíthatjuk azt?
Amikor a regény végére értem, először nem tudtam eldönteni, hogy végső soron tetszett-e vagy nem. Aztán eltelt egy kis idő, és Dubhe elkezdett hiányozni. Borzalmasan. Nem tudom, meddig fogom bírni a második rész nélkül, de nem hinném, hogy túl sokáig. Ismét kellemesen csalódtam az írónőben, érdemes volt érte kilépnem a komfortzónámból. Főleg, hogy megtudtam, az ilyen jellegű könyvek annyira nem is állnak távol tőlem…
Összesített értékelés:10/10
„Elindulni mindig olyan, mint egy kicsit meghalni...”
Asimov egy kemény, sokat gondolkodós
klasszikus sci-fi történetét olvashattam el. Kissé nehezen lendültem bele a
történetbe, de egyre gyorsabban pörgött az egész. Az emberiség, aki már
meghódította az univerzum ismert területeit, egy hanyatló korszakába érkezik
el. A Földről is jól ismert társadalmi, tudományos és vallási problémái adódnak
a fejlett társadalomnak. A világ törvényei szerint elérkezik egy primitív
korszak, és ezt az új sötét középkort igyekszik tudósok egy csoportja
matematikai-logikai úton a történések megjóslásával és egy Galaktikus Enciklopédiát
író tudós-társaság létrehozásával lerövidíteni. Nagyon érdekes módon
illeszkedik be a statisztikai elemzés ebbe a világba. Rá kellett jönnöm, hogy a
mai világunkban is ugyanilyen módon működnek a spekulánsok. Az egészből a
lényeg, hogy az univerzum peremére telepített tudósok és mérnökök által
betelepített bolygó szervezi és tartja életben a peremen élő primitív népek
között az addigi ismeretek morzsáit. Egyszer tudomány-vallássá szervezve
terjesztik a tudományt, máskor a gazdasági fejlődés és gazdagság ígéretével
tartják sakkban a leépült bolygókat, mindezt úgy, hogy csak a központi bolygó,
a Terminus lakói ismerik a valódi okokat és hátteret. Több válság is elérkezik
a regényben, körülbelül 50 éves ugrásokat tesz a történet. Minden egyes válság
más-más vezetőt és más-más megoldást igényel, és ezek mind briliánsak. Nagyon
érdekes és nagyon tanulságos volt elolvasni.
