Az otthon - és hivatáskeresés regénye:Fekete István: Zsellérek
„Az emberi boldogságot nem a kultúra mutatja, fiam, és ne feledd el, egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten.” (részlet a könyből)
Fekete István már egész kis korom óta az egyik kedvenc íróm, általános iskolás harmadikas-negyedikesként csakúgy faltam a könyveit. Olvastam egy szakajtónyi állatos regényét, novelláskötetét és ifjúsági regényét, de arra az önéletrajzi ihletésű könyvére, amivel befutott és elismert íróvá tette, ez idáig még nem kerítettem sort. Gondolom, nagy nehezen sikerült kitalálnotok, hogy melyik könyvről is van szó: a Zsellérekről.
Bár Fekete általában egyértelmű címeket ad műveinek, ennél a könyvnél trükközött egyet. A zsellérek a középkori feudális magyar társadalomban a földjüket vesztett parasztok voltak. Na, a könyv nem róluk szól, hanem a főhősünket vezetékneve Zsellér, az ő életútját követi végig a regény, és innen a cím. Ravasz, ugye?
A történet úgy kezdődik, hogy Zsellér Péter frissen érettségizett fiatalember hazamegy falujába, és egy körtefa alatt üldögélve egy nap leforgása alatt átgondolja addigi életét. Fekete leírásai mindig nagyon szépek és líraiak, de az a módszer, amit ebben a könyvében választott - hogy Péter életének mozzanatait összeköti a körtefa alatt látott természeti képekkel, - különösen gyönyörű:
„…ülök a vadkörtefa alatt. Egy piros lepke szálldos körülöttem, és lágyan, alig érintve száll a réti virágokra. Ilyen volt az első csók is. Tiszta, igazi, első. Ó, azóta kaptam más csókot is, melyek elmúltak, mint a tavalyi hó, de ez a csók ma is ég bennem, és akármi volt azóta, a bánat és idő akármennyi feledést mosott rá: múlhatatlanul az első, ma is.”
 |
"...ülök a vadkörtefa alatt"
Visszaemlékezését Péter ott kezdi, amikor a tanulmányai folytatása miatt szülőfalujából, Bartalról elkerül a városba. A falujából csak egy fiú tanul tovább rajta kívül: Laci, Bartal legtekintélyesebb családjának fia. Péterék pedig csak egyszerű parasztemberek, így a két fiú eddig jóformán egy szót sem váltott egymással. Azonban a városi iskolában mindenki egyenrangú, így hamar megismerkednek, és elválaszthatatlan barátokká válnak. Kettőjük sorsát követhetjük végig – az első részben a gimnáziumi, a másodikban pedig az egyetemi éveiket.
Ha egyben kellene értékelnem az egész regényt, akkor nagyon nehéz dolgom lenne, mert annyira különbözik egymástól a két rész, mintha nem is ugyanaz a könyv lennének. Az első rész narrátora Péter, egyes szám első személyben meséli el történetét, míg a második rész minden magyarázat nélkül hirtelen átvált egyes szám harmadik személyű, kívülálló elbeszélőre. Ennek egyesek szerint az az oka, hogy az eredetileg csak az első részből állt volna a regény, de ennek hossza nem érte el az alsó határát annak a pályázatnak, amire Fekete írta. Már nem volt ideje átdolgozni az egészet, ezért csak hozzáírta a különböző második részt. Hogy tényleg így volt-e, azt már valószínűleg nem tudjuk meg, de szerintem nem is igazán számít.
Azt első részt imádtam! Teljesen levett a lábamról, hiába gondolhattam volna már előre, hogy Feketétől jót várjak. Ha egy szóban kellene megfogalmaznom, hogy mi szerettem benne a legjobban, akkor azt mondanám: Pétert! <3 Az, hogy ő a narrátor, nem csak azt tette lehetővé, hogy körülbelül 3 oldal után a szívembe zárjam, hanem azt is, hogy beleéljem magam a történelmi-társadalmi helyzetébe. Péter gyerekként éli át az első világháborút, az őszirózsás forradalmat, a kommünt… A gyerekszemszög mindig különlegessé teszi a történelmi események leírását, és ez itt se volt másként. Ahogy a tiszta szívű, naiv fiú lassan megértette a világ működését és felnőtté vált – olyan jó volt olvasni. Fekete tökéletesen ábrázolta a gyermek- majd kamaszlélek rezdüléseit, változásait.
Péter ugyan az 1910-es években éli kamaszkorát, de ugyanazzal a problémával küzd, mint annyi mai fiatal: identitásválsága van. Kisfiúként úgy látja, hogy az urakat mindenki tiszteli és felnéz rájuk, ezért az a vágya, hogy majd ő is úr lehessen egyszer. Később azonban rájön, hogy nem neki való „az urak” világa sem, és nem találja a helyét sem a faluban, sem a városban. Úgy érzi, a faluból kinőtt, az ottaniak már „úrnak” tekintik, nem pedig magukkal egyenrangúnak, a városban pedig paraszti gyökerei miatt nem tud igazán beilleszkedni. Ez – Péter otthonkeresése – a regény mozgatórugója.
Ezeken kívül van még egy nagyon értékes dolog az első részben, amit ki szeretnék emelni: Laci és Péter barátsága. A társadalmi különbségeik ellenére olyan csodálatos barátság alakul ki köztük, amit nem szakíthat szét sem a történelem alakulása, sem a lányok (mert persze vannak ők is a regényben). Bár mint minden normális ember, főhőseink is követnek el hibákat, de a barátságuk mindig erősebbnek bizonyul a széthúzásoknál, és mindig egymás mellett állnak a nehéz időkben. Ösztönzően hatnak egymás személyiségére, és kiegészítik a másik hiányosságait, gyengéit. (kimondom, na, ez egy brománc :P )
Ez a kép olyan, mintha csak a mi Zselléreinkről készült volna: az idősebb, barna Péter és a fiatalabb, szőke Laci. Az idézet is tökéletesen illik hozzájuk.
A második részért kicsit már kevésbé lelkesen rajongtam: először is, a hirtelen narrátorváltáskor úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akitől elveszik a kedvenc játékát. Aztán ehhez lassan hozzászoktam, de volt más is, ami zavart: azt hiszem, nem egy nagy spoiler, ha elmondom, hogy a talpig becsületes álompasim az egyetemi és budapesti évek alatt egy icipicit (eléggé) elzüllik. Igen, tudom, hogy ez a dolgok rendje, senki sem marad örökké cuki kisfiú, és Péter alapvetően így is jó ember maradt, én mégis olyan kis naiv vagyok, hogy ebbe nem tudtam belenyugodni. Viszont azt is el kell ismernem, hogy nem lett volna teljes egész a második rész nélkül a könyv, mivel nagyon fontos dolgokat fogalmaz meg az otthonról, hivatásról, szerelemről és az élethez való alapvető hozzáállásról.
Nagyon tetszettek a szereplők is, mert érezni rajtuk, hogy hús-vér emberek. Nincsenek túlidealizálva, nem feketék és fehérek, jók és rosszak, hanem tényleg esendő emberek, akik hibákat követnek el. Mindenkinél érezteti az író, hogy miért olyan, amilyen, szinte még a leglényegtelenebb mellékszereplőknél is - ezt különösen értékeltem benne.
Összefoglalva ez egy remek könyv volt, úgyhogy ha valaki még nem olvasott Feketétől (bár kétlem, hogy sok ilyen lenne), szerintem érdemes ezzel a könyvvel kezdenie. Aki pedig már olvasott tőle, de a Zsellérekkel még nem volt dolga, az sürgősen olvassa el, az írónak egy egészen más arcát fogja megismerni belőle.
Összesített értékelés:10/9,5 (a csudába azzal a változtatással a második részben)
Befejezésül pedig egy többször visszatérő motívumát hoznám a könyvnek, az „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga” című ősi magyar éneket, ami régen himnuszunk is volt, én viszont –szégyenszemre- eddig mégsem ismertem. Tényleg nagyon szép, illik a regényhez :)
„A nagy boltívek alatt ekkor mintha eggyé válna a levegő, a kő, a föld, az ember. Mintha kinyújtaná kezét a falu áldva, köszönve, kérve. (..) Nincs külön út, nincs külön kérés, külön vágy. Mind: mi vagyunk. Együtt, mint az énekünk, mely zúgva száll ki az ablakon a ragyogó mezők fölé, és ősi szóval sírva kérdi:
»Hol vagy, István király?! « (..)
-Azt kérded, népem, hol vagyok? A napsugárban, pásztortüzedben, a csillagaidban, nevetésedben és sírásodban, hallgatásodban és beszédedben, a levegőben, a földben, melyből lettél, s amelyben elpihensz; a szívedben, árva Magyarom!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése