„Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl.”
Wass Albert kifejezetten változatos megítélésű író, vannak, akiket teljesen elvarázsol a világa - úgy a nyelvezete, mint a gondolatai -, mások viszont hatásvadásznak, szubjektívnak, a magyarok irányába túlzottan részrehajlónak tartják. Ha kevésbé finoman szeretnék fogalmazni, akkor ezzel a netes jellemzésével tenném meg: ” Nacionalista giccs.” Bár látok egy kis igazságot ebben az állításban, mert néhány könyve (illetve azok néhány sora) tényleg mellét verve a magyarok igazát és mártírságát hirdeti Erdély ügyében, a románokat kollektívan utolsó gazembereknek beállítva - mint sajnos ebben a regényében is. De aki jobban ismeri a munkásságát, az tudja, hogy van olyan műve is, ahol keményen és határozottan kimondja, hogy igenis mindkét fél hibás. (Aki nem hiszi, járjon utána az Elvész a nyom című regényben.) Azért ismerjük el, hogy ezt belátni nem lehetett könnyű valakinek, akit a saját bőrén tapasztalta az erdélyi magyarokat érő igazságtalanságokat. Jómagam is az első, az Wass Albertet szeretők táborába tartozok. Bár nehéz rávennem magam egy-egy könyve elkezdésére, mert a rózsaszín cukormázas történetek mindig is közelebb álltak hozzám, mint a fájdalmasak (a fájdalom és Wass Albert pedig két egymástól elválaszthatatlan fogalom), de végül mindig élmény a könyvei olvasása, és még napokig el-elgondolkozok rajtuk.
A Mire a fák megnőnek a 19. században, a szabadságharc leverése után játszódik, főhőse Varjassy István, erdélyi báró. A történet azzal kezdődik, hogy a vesztes szabadságharcból feleségével hazatérő Varjassy felégetve, teljesen lerombolva találja ősi családi kastélyukat, a tettesek pedig a magyarok „uralmát” megelégelő román parasztok voltak. A báró úgy dönt, maga mögött hagyja a kastélyt, ami a nemesek felsőbbrendűségét, elnyomását jelképezi a parasztok számára, és egy kis tanyán kezd új életet feleségével. Mindent elölről kell kezdeniük, és rengeteg akadály állja útjukat, de nem adják fel, mert számukra az otthon sikeres újjáépítése azt jeképezi, hogy a szabadságharcot elvesztett országnak is van még reménye, lehetősége a felemelkedésre. Keményen küzdenek, hogy gyermekeiknek átadhassák a felépült gazdaságot, és ők folytathassák majd azt, amit szüleik elkezdtek. Ezt a küzdelmüket meséli el a regény. Igen ám, de mi van akkor, ha a fiatalok máshogy képzelik el a jövőt, és nem az öregek által kitaposott úton akarnak járni?
Szerintem nem csak nekem nem jelenti a legizgalmasabb cselekményt az, hogy hány jószágot vesznek a főszereplők és hogyan alakítják át a házat. Mert látszólag erről szól. Emiatt sokáig rossz szájízzel, csalódottan olvastam, nem értettem, miért írt Wass egy könyvet a semmiről. Tény, ami tény, nem ez a legdinamikusabb cselekményű regény, ami csak létezik, illetve a szerzőtől sem, de idővel beláttam, hogy ettől még jó könyv ez, olyan tipikusan wassosan nyomot hagyó és elgondolkodtató. Nem is maga a cselekmény a lényeg, hanem amit elmond, tanít vele az író. Nekem pedig az nagyot ütött, főleg a csattanó. Sokat gondolkoztam az általa felvetett dolgokon, az életen, ami olyan gyorsan elszalad, a legtöbbünké igazából mindenféle extra nélkül, mégis folyamatos küzdésben. És vajon miért is küszködünk ennyire? Nehéz ezeket szavakba önteni, de a következő szép hosszú idézet jól átadja a könyv egyik lényegi gondolatát, úgyhogy muszáj betennem ide:
„Igen, maholnap elfárad a lábunk és nem tudja járni a földeket és attól kezdve más valakinek szántanak az ekék és más valakinek omlik a föld puhán a csizmája alatt és a pacsirta másnak énekel.
Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, hogy
olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt
néhány szép és nagyszerű élmény és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt
néhány gazdag, örömtől dagadó perc és volt néhány megaláztatás, néhány
kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt
néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé,
mikor a tüdő tágulva szívta be a fák, virágok, évszakok illatát, mikor a láb mezők
puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek.
Azért… egy kicsit szomorú, gondolja az ember s azzal tovább megy, mert
eszébe jut valami, amit még nem végzett el s ami fontosabb, mint az elmélkedés.”
Persze sok másról szól még a regény, újrakezdésről, hazaszeretetről, családról, a fiatalok és az idősek, az urak és a parasztok ellentétéről és még sok egyébről. Engem az előzőek fogtak meg a leginkább, ezért azokat emeltem ki, de ki-ki megtalálhatja benne az őt érdeklőt.
Arról pedig még szót se ejtettem, hogy mi a szerepe a szabadságharcnak a regényben. Nos, mert egyszerűen és tömören semmi - legalábbis szerintem. Egy keret volt az írónak, de ezeket a gondolatokat bármilyen más korban játszódó regénnyel átadhatta volna. Ha nem az osztrákok és nem a románok, de még csak nem is az oroszok, valakik mindig megnehezítik a magyarok életét. Persze azért bemutatja Erdély helyzetét a szabadságharc leverése után, úgyhogy akit ez érdekel, azt ne tántorítsa el, amit mondok. De úgy éreztem, nem erre helyezte a hangsúlyt a szerző, például arra sem emlékszek, hogy az 1853-as jobbágyfelszabadításról akár egy szó is esett volna benne, pedig az azért nyilván fontos esemény lehetett a főszereplők életében.
Ha valaki először olvasna valamit Wass Alberttől, nem feltétlenül ezt a regényét ajánlom, inkább a már fent említett Elvész a nyomot (nekem ez a személyes kedvencem) illetve A funtineli boszorkányt és az Elvásik a veres csillagot. Ezek amellett, hogy elgondolkoztatnak, cselekményileg is mozgalmas(abb)ak.
Összesített értékelés:10/7,5
„Gondolt a tanyára azután, az induló új életre, hogy milyen is lehet majd? Milyen élet teremhet így a keserűségből, az üldöztetésből, a megaláztatásból…? Mert mégis… ez kell legyen az új otthon… örökre ez… neki is, a gyermekeknek is… olyan kell legyen, hogy igazán otthonná válhasson… otthonná, amit szeret az ember, ami köti az embert, ami szép gondolatokat ébreszt, és békességre nevel… dolgozni kell, tervezni kell, és építeni kell még sokat és kínlódni, vesződni kell még sokat, hogy sikerüljön… hogy igazán az legyen… otthon… új otthon a régi földön… vajon sikerülni fog?”
